A magyar vitorlázás legendái
Litkey Bence

A magyar vitorlássportban sikeres Litkey testvérek legfiatalabbika, több hajóosztály magyar bajnoka, müncheni olimpikon Repülô Hollandi osztályban, festômuvész, vitorlaszabó, szabadgondolkodó és szabadon élô, Litkey Farkas és Botond édesapja. Aki hallotta már a gyakori és egyedi mondatvégi, néha mondatközi, kissé sátáni csibésznevetését az képzelje a beszélgetéshez.

- Nevem: Litkey Bence, 1942. március 26-án születtem, foglalkozásom: festômuvész, vitorlázó.
- Melyiket kell elôretenni?
- A festészetet, az a fô. Apám festômuvész és rajztanár volt. Úgy nôttünk fel, hogy mindenre rajzoltunk, mindennel. Már gyerekkoromban rajzpályázatokat nyertem, a tanárok is tudták, hogy egy festô gyereke vagyok. Ettôl máshogy kezeltek, vagy mit tudom én. Ez valahogy pályára terelgeti az embert.
- A vitorlázás úgy kezdôdött, hogy a legidôsebb bátyámat - Janit - kiszemelte magának Dolesch Iván a gimnáziumi síbajnokságon, és felvette a Honvédba síelni. Jani az elsô évben bajnokságot nyert. Iván ezután lehívta Földvárra vitorlázni. Így mi, a testvérei is bekerültünk a vitorlázásba. Miklós, Balázs és én is. Tíz-tizenkét évesen már ott voltam mint mocó, vagy inkább mint mindenes. Iván állandóan dolgoztatott, akkor is magával vitt, amikor versenyt rendezett. Amolyan hajóôrzô és takarító mester voltam. Ezen kívül pamutvitorlákat szabott Kalózokra, amiket nekem kellett trimmelni. Ezeket a vitorlákat síkba szabták ki, ezután összevarrták, én meg délelôtt is, délután is két órát kimentem velük vitorlázni, ezért kaptam enni. Precízen kellett félszelezni. Nem szabadott felluvolni és leesni se, csak menni, hogy a vitorla felvegye a formát. Az ívet beszabták elôl, és a has szépen bevándorolt. Lehetett látni hogyan jön hátrafelé, ahogy nyúlt a pamut. A szuz vitorla még lapos volt, csak az elejében volt egy bugyor. Minél hátrébb ment a has, annál kisszelesebb lett a vitorla. Középszélre trimmeltünk. Amikor a vitorla hasa bejött középre, akkor megálltunk vele. Aztán ha a szélben elnyúlt a használattól, akkor úgyis kisszeles lett.
- Így nem csak a vitorlázáshoz, de a vitorlaszabáshoz is indíttatást kaptál!
- A vitorlázáshoz hozzátartozik a készítés. Egy vitorlaszabó mit sem ér jó versenyzôk nélkül.

- Visszatérve a gyerekkorodra, nem lehettél jó gyerek. Hogy bírt veled Iván? Vagy jó gyerek voltál?
- Nem voltam jó gyerek, de ô sem volt egy puha pali. Lekötötte az energiáimat, mert megállás nélkül dolgoztatott. Viszont nem versenyeztem csak miután hazajöttem.
- Mikor mentél ki nyugatra?
- 1956-ban disszidáltam Olaszországba a bátyámmal, Janival. Ott vitorláztunk egyszer, mert meghívtak minket a Garda-tóra versenyezni. Menekült magyarok voltunk, és a padovai kollégiumban tudták rólunk, hogy vitorláztunk. Azt gondolták miért ne mehetnénk mi is, hiszen a verseny nemzetközi volt. Persze csak egy gyenge pamutvitorlás hajóval mentünk, miközben a többiek már terilén vitorlásokkal száguldoztak. De azért jó volt.
- Hány évig voltál kint?
- Hét, de nem vitorláztam többet. Huszonegy éves koromban jöttem vissza. Akkor kerültek át a testvéreim a Honvédból Füredre, amikor megérkeztem.
- Miért?
- Iván már nem akart hajót adni Balázsnak, mert bármilyen osztályba küldte, megnyerte a bajnokságot.
- Ez miért zavarta ôt?
- Ôt nem, csak a kedvenceit. Tudod, ez olyan belsô harc volt. Abban az idôben a klubban az kapta a hajót, aki a zöldasztalnál lenyomta az ellenfelét. Más mentalitással élt a világ. Visszatekintve már látom ezt, de akkor nem is gondoltunk erre. A BKV Elôrében Kôvári Karcsi az ellentéte volt Doleschnak. Ô a tehetségeket pártolta, és nem a behódolókat kereste. Érzéke volt arra, hogy felismerje a tehetséget. Ilyen volt Haán András, Schômer és sokan mások. Szóval a BKV intellektuálisabb klub volt, nem olyan erôszakos, mint a másik.
- Azt szoktam mondani, hogy ti Litkeyék kromoszómahibásak vagytok, és ettôl könynyebben találtok a bójához, mint mások.
- Ez a kromoszómahiba az egész emberiségnek megvan. Ez a véleményem errôl.
- Mindenki ugyanolyan tehetséges vitorlázó lenne?
- Igen, hogy ha elkezdene ezzel foglalkozni. Én Balázs mellett kezdtem el versenyezni, elég késôn. Ô alapból jól csinálta, én viszont eleinte nem értettem mi történik a pályán, de tudni akartam és kérdezgettem. Neki el kellett mondania, hogy miért fordulunk, ettôl viszont egy idô után ô is tudatosabb vitorlázó lett. Azt meg lehet jegyezni, hogy miért fordulsz. Tudod az okát. Erre mindenki képes, csak csinálni kell és odafigyelni.
- Azért ez nem ilyen egyszeru! Megjegyezheted a sok-sok információt, de az egyéniségedtôl, a lelki alkatodtól függ, hogy ezt hogyan tudod felhasználni. Lehet, hogy valaki nem elég kreatív ahhoz, hogy az információkból jó döntést hozzon. Ti muvészi hajlamot is örököltetek. Ez nem függ össze azzal, hogy jó vitorlázók lettetek?
- De lehet. A vitorlázás összefügghet a muvészettel, mert intuitív dolog. Én rengeteget gyakoroltam, mert utol akartam érni önmagamat. Erôbôl gyakoroltam a vitorlázást. Kimentem minden nap, és olyan idôben is edzettem, amikor senki nem csinálta.
- Ez csak azt igazolja, hogy önmagában az intuitív alkat nem elég. A munkabefektetés kihagyhatatlan az eredményhez.
- Lehet. Megesett, hogy egy rossz rajt után jobbra kényszerültem, de nem fordultam vissza, hanem mentem tovább még háromszáz métert. Egyszeruen elfogadtam, amit nekem szabott a sors. Aztán felém pörgött a szél és kétszáz méterrel a mezôny fölött voltam. Ebbôl lett angyali ötven méter elôny a bójánál. Máskor meg kiharcolva a helyet, jól elrajtolva, tudatosan vitorlázva mentem elôl. Tudod, szisztematikusan fogod a jobb oldalt és a balt is. Belsô rendszerben mész, fegyelmezetten.

- De amikor kell, esetleg hagyod a megtanult szabályt, és az érzéseidre hagyatkozva fordulsz?
- Elôfordul. Ha jól vitorlázik valaki a hajójába is tud adni egy pluszt.
- Lelke van a hajónak?
- Igen, a hajóknak van.
- De akkor a vitorláknak is!
- Annak is. De a lelket csak a tulaj teheti bele. Hiába adsz egy jó vitorlát egy hülyének!
- Lelket tudsz beleszabni?
- Nem, én csak a tapasztalataimat adhatom hozzá. Nem ez a lényeg. Beszéljünk másról!
- Olaszországban iskolába is jártál?
- Jártam, csak kirúgtak!
- Nocsak!
- Jó gyerek voltam, csak minden nap megvertem az osztályból legalább egy srácot.
- 1963-ban jöttél haza.
- Rettenetes honvágyam volt. Nagyon hiányzott a család. Jó volt itthon lenni utána.
- Nem lett semmi gondod abból a hét éves kint létbôl?
- A Képzômuvészetire kétszer is felvételiztem, de nem vettek föl. De nem azért. Egyszer az igazgató a sok közül kivette egy realista rajzomat, és azt mondta felvesznek, ha ilyet rajzolok. Én viszont úgy gondoltam, hogy minek rajzoljak olyat, ami nem tetszik? Inkább rajzoltam a saját hülyeségeimet. De hát ez az élet sava-borsa, hogy az ember olyan dolgokat csinál, aminek semmi értelme nincs.
- Ez a lényeg?
- A hétköznapi ember úgy gondolja, hogy ezeknek a dolgoknak semmi értelme. Te viszont nem ok nélkül csinálod, amit csinálsz. Valamit biztosan közölni akarsz vele! A festészet vagy a grafika nagyon jó energia levezetô. Erre most jöttem rá, amikor már kevesebb az energiám. Annakidején tizenkét-tizenhat órát is tudtam rajzolni meg festeni. Ma jó, ha kettôt bírok.
- De vitorlázni, azt bírsz!
- Igen, azt bírok. A minap kérdezték tôlem, hogy nem fáj-e a derekam vagy itt-ott? Az az érdekes, hogy ha beülök egy hajóba, akkor elfog valami ôrület, és nem érzek semmit. Minap mentünk ki egy UFO-val, mondom az egyik srácnak, hogy engedjen rá a grószra. Leklemmezte. Erre a tulaj azt mondja: "hiába, Apuka már csak ilyen, nem tud nyugodtan vitorlázni!" Én úgy gondolom, hogy ha csak úgy kimegyek vitorlázni, akkor is álljon minden a helyén. Ha nem így van, akkor rosszul vagyok. Ha túl van húzva valami, akkor fáj. Most akkor mit csináljak? Állítani kell rajta. Ha jól áll a cucc, akkor nyugodt vagyok. Engedjünk rá! Akkor áll jól. Nekik az a nyugodt vitorlázás, ha nem kell semmihez nyúlni, csak ülni és beszélgetni. Szerintem akkor menjenek a kávéházba! Nem kell a hajóra ülni! Hát nem?
- Szóval hazajöttél és kezdôdött a versenyvitorlázás. Mikor és hogyan?
- 1963-ban Balázzsal kezdtem hollandizni. Karcsi bácsi nem akarta, volt már egy kiszemeltje Balázs mellé mancsaftnak, de a család szolidáris volt. Miki és Balázs nem ült volna a klubbuszra, ha én nem mehetek. Egy öreg, tízéves német Holdorf hajót kaptunk. Nagy, hatvanas mezônyök voltak, rengeteg német járt Magyarországra. Harmadikok lettünk a bajnokságon, ami nagy szám volt, mert a hajó ennél jóval hátrébb sorolt volna. Ettôl Kôvári kedvet kapott a Hollandi-fejlesztéshez. Rövidesen a BKV Elôre egy komoly hollandis klub lett.

- Meddig mentél a bátyáddal?
- 1970-ig. 1968-ban megkaptuk a szövetségi Bob Hoare hajót. Akkoriban az volt a leggyorsabb Magyarországon. Sebességfölényünk volt, kilométerekkel nyertünk a versenyeken, de unalmas lett. Dolesch és a Kôvári kitalálták, hogy új csapatokat kell alakítani, és a fiúk küzdjenek meg a hajókért. Kijelölték a csapatokat. Fináczy Pali, Tuss Miklós, Botond Laci, Bujdosó Laci, Balázs és én lettünk a kormányosok. A szövetségi Bob Hoare-ért és egy új Heinért válogatóztunk úgy, hogy mindenki csak keleti hajóval mehetett. Én újonc kormányos voltam és újonc mancsaftom lett Bara Karesz személyében. Ô erônléti tréninget akart tartani, de mondtam neki, hogy az nem kell, mert alapból rettentô erôs. Inkább a mozgáskészségét kell fejleszteni, gimnasztikázzon. Nagyon jó kondija lett. Lementünk már márciusban, jó négyes-ötös szelek fújtak. Kimentünk, feldôltünk, felálltunk, bejöttünk, átöltöztünk, kimentünk, feldôltünk. Hét borulás és rengeteg fázás. Ne egy napra gondolj, ez hetek alatt jött össze. A fordulók jól mentek, mindig a halzolásban estünk el. Gondoltam, ha ezt túléljük, akkor lesz sanszunk, hogy megverjük a többieket. A hetedik után nem borultunk többet technikai hibából, ez április végén volt. Jött a hétfutamos válogató. Elôtte indultunk versenyeken, de csak hetedik-nyolcadik lettem. Nem ment. Földhöz vágtam magam, egyedül sírtam az erdôben, de aztán azt gondoltam, hogy ez nem létezik, ezt meg lehet tanulni. Kompaszt szereltem a hajóra, bejelöltem a tilos zónákat, északi szélben lementem a déli partra. Kreuzban figyeltem, lepörgött, kiment a zöld zónából, fordultam, memorizáltam a szögeket, szóval igyekeztem tudatosan csinálni. A válogató hatfutamos lett. Öt után Balázs már megnyerte a versenyt, de a többiek között az utolsó futam döntötte el, hogy ki lesz a második. Az utolsó kreuz elején, amikor vettük a bóját, az volt a helyzet, hogy Balázs vezetett, és még ketten voltak elôttem. Ahogy kerültem a bóját, láttam, hogy ez a slág most tíz fokkal élesebb, mint korábban. A többiek meg reflexszeruen kifordultak, mert az elôzô körökben a bal oldal volt a jó. Ezzel nyertem.
- Egyre jobban mentetek, de a müncheni Olimpiára Izsák Szabolccsal utaztál.
- A vezetôség szerint Karesszal nem voltam elég erôs egy olimpiai kiküldetéshez. Azt gondolták ha egy neves, tapasztalt mancsafttal megyek, akkor van esély. Megkerestem Izsák Szabolcsot, aki vállalta. Hát ilyen a vitorlázás! Eredményes akartam lenni, ezért ezt meg kellett lépnem. Szabolccsal megnyertük a bajnokságot, így mi mehettünk az olimpiára.
- Az olimpia nem úgy sikerült, ahogy vártad.
- Elkövettem egy nagyon nagy hibát. Mindenki új árbocot vett, és azt használta. Nekem egy öreg Proctorom volt, ami jól be volt lôve, de az olimpia elôtt összehoztam egy új árbocot, amit próba nélkül tettem be. Nem értem el vele a régi sebességemet sem. Cserélni pedig nem lehetett. Butaság volt. Tizenhatodikak lettünk. Akkor a szokásos módon elvették a hajót, és a feljövô Detrééknek adták. Késôbb megint összeültem Balázzsal, jól mentünk. Ott voltunk a tallini elôolimpián, de aztán megint "rosszalkodtam".
- Fiaidnak, Farkasnak és Botondnak át tudtál adni a tudásodból sok mindent?
- Beszélgettem velük, mondtam amit tudtam. Azt hittem ezzel megelôzhetünk dolgokat, nem kell mindent a saját bôrükön megtapasztalni. Rá se hederítettek, nem érdekelte ôket. Késôbb jöttek oda konkrét problémákkal, amikor már tudtak kérdezni.
- Mondtad, hogy most elutazol. Hová?
- Valenciába. Elmegyek megnézem, hogy csúszkálnak a vízen ezek az Amerika kupás hajók. Erre vágytam mindig, hogy egy ilyet megnézzek.

Ruják István